Kézjegy 9. [antikvár]

Kézjegyek Jó ideje már, hogy a tolnai tollforgatók - ahogy nevezik önmagukat - elhatározták, kilépnek egy szűk baráti társaság keretei közül, verseikkel, novelláikkal, szösszeneteikkel a világ elé állnak. A publicitás mindig bátorság kérdése is, nem elég a művészi önmegmutatás természetes vágyára hagyatkozni. Egy irodalmi mű ugyanis soha nincs készen. Lehet, hogy az ötlet kibontásához a tehetség hiányzik, esetleg az agilitás, gyakran az idó'. Az író mindig szenved a hiánytól, hisz ahányszor újraolvassa munkáját, mindig talál valamilyen fölfeslő szálat, virító foltot. Mégsem tehet mást, hisz lelki alkata, idegrendszere erre ösztökéli: látni és szólni valamiről valakiknek. Olvasva ezt az antológiát, ismerős neveket találunk és kevésbé ismerteket. Vannak a szerzők között önálló kötetekkel rendelkezők, országos irodalmi lapokban is felbukka-nók, és találunk a nyilvánosság elé először kiállókat is. Persze a Kézjegy vállalása ez. Fórumot adni a kezdőknek, megnyilatkozást, segíteni a szárnypróbákat, s összetartani a már nevesebb pályatársakat. Ez a termékeny eklekticizmus nyilvánvalóan erősíti a csoport identitását, bátorítja a kezdőket, s holdudvart rajzol az ismertebb alkotóknak. "Micsoda teljesség a hiány" - fogalmazza az egyik vers a szinte általánosítható életérzést, amely áthatja a közölt munkákat. Hisz szólnak ezek a versek, novellák szerelemről - talán legtöbbször - , társkeresésről, reményről és re-ménjrtelenségről, politikáról és apolitikusságról, betegségről, gyógyíthatatlan önpusztításról, sikerről és sikertelenségről, de leginkább a bizonyosság, a lényeg hiányáról. Az a teljességigény és elementáris hiány revelálódik a közölt munkák többségében, amely korélmény, s amelyre felelősséggel, igényesen gondolkodó ember válaszolni próbál.