Ökovíziók [antikvár]

Emberi ​tulajdonság, hogy szívesen feledkezünk meg a rosszról, és ha mégis eszünkbe idézik a tények, gondolkodásunk önvédelmi reflexei azonnal mozgósítják optimizmusunkat; az emberiség története folyamán annyi nehéz, kilátástalan helyzetéből talált már kiutat! hiszünk az emberben, majd ezt a kérdést is megoldja valahogy. Leleménnyel, lelkes munkával, és azzal a szerencsével, ami kétmillió éve kíséri fajtájának életét. Bízunk önmagunkban, okos kortársainkban, a mindenható tudományban, nincs hát nagy baj, úrrá leszünk majd a környezetszennyeződésen is. Az a véleményem, hogy ezúttal keservesen tévedünk, és tévedtünk, hibát hibára halmoztunk, lassan már két évszázada, ha nem régebben. Nem mentséget keresek, csupán az okokat próbálom végiggondolni, hogyan történhetett ez. Valószínűleg arról van szó, hogy a nagy francia forradalom óta – melynek következményei oly döntően határozták meg a fehér ember történelmét legalább századunk kezdetéig – az egymást követő generációk okos és lelkes, vagy okos, de gátlástalanul önző emberei, akiknek lehetőségük volt valamilyen mértékben beleszólni koruk mozgásának irányításába, minden más kérdést fontosabbnak tartottak, sőt arra, hogy az egyre gyorsuló technikai fejlődés szükségszerűen magával hozza a környezet megváltozását, valószínűleg nem is gondoltak. Bűnösnek kell-e tartanunk őket? A válasz nem egyértelmű. A nemzeti államok megteremtéséért harcoló hazafiakon, akik többsége ilyen államok megteremtéséért harcoló hazafiakon, akik többsége ilyen vagy olyan formában életét adta az eszméért, nehéz lenne ezt számonkérni. Ugyancsak ez a helyzet a 19. század tudósaival is, akik hittek abban, hogy felfedezéseikkel az emberiség javát szolgálják és azok technikai, nagyüzemi megvalósítójában, a gyárosban segítőjüket látták.