Látó határ [antikvár]

Ahogy telnek az évek, és sorra jelennek meg a hallgatói antológiák, azt hiszem, egyre nehezebb szólni a kötetről. Mert a fiataloknak annyi mondanivalója van, hogy valamennyi téma, valamennyi írás érdemes a méltatásra, a kommentárra, ugyanakkor oly sok mindent el is mondanak, hogy ahhoz bármit is hozzá fűzni fölösleges. Úgy gondolom, a szerkesztő találó címmel avatja a kötetet. Egyetemistáink látásmódja állandó változásban van, és nem tudhatjuk, mikor ér el egy nyugvópontot. Ehhez a bizonyos határhoz közeledve sejtjük, vagy inkább reméljük: egy olyan állomásról van szó, amely fordulópont a gyermeki lét és a felnőttség, az otthoni írogatás és az írói önmagára találás, a nézet és az attitűd között. Egyben biztos vagyok. Az a tény, hogy az Északkelet-magyarországi Regionális Versmondó Egyesülettel közösen meghirdetett vers- és prózaíró pályázatra jelentkezők egy része törzsvendég, s ehhez a sereghez újabb és újabb nagy számú sereghajtó csatlakozik, eldöntötté teszi a kérdést, érdemes-e folytatnunk négy éve elkezdett munkánkat. A Miskolci Egyetem anyagi lehetőségei - más egyetemekhez hasonlóan - szűkösek, annak ellenére, hogy a Felsőoktatás Fejlesztése programban megújulhat az Egyetemváros. Ez a kötet azonban évről évre jelzi, hogy valahol jó úton járunk. Megmutatja, hogy a mi intézményünk valamiben különbözik a többitől: itt a hallgatók érdemben foglalkoznak a művészettel, saját látókörük szélesítésével, társaik és modern világunk gondjaival. Ez igaz a Bölcsészettudományi Kar diákjain kívül a közgazdászokra, a gépészekre, a jogászokra, és egyáltalán minden karra. Költőink, íróink bizonyítják, akad még társtalan világunkban olyan erő, akit maradandó és értékes tevékenység köt le, s aki talán az emberiség efféle tanítójává válhat.