Leírtam életem... [antikvár]

Az utolsó fél évszázad hatalmas történelmi-politikai változásaiban önmagát keresi a magára maradt ember. Világuralmi törekvések, világháborúk követték egymást milliós áldozatokkal, gazdasági-társadalmi-politikai berendezések váltogatták egymást, cselekvési és magatartásbéli modellek borultak fel, végül pedig egy új, a szocialista társadalmi rendszer építése indult meg. Mindezek -összességében próbál értékelni, tisztán látni a túlélő ember. E - már-már követhetetlen és áttekinthetetlen - változások körülményei között, kisközösségében meghúzódva és viszonylagosan elkülönülő, belső törvényszerűségekhez igazodó életformát választva próbál megmaradni, onnan vívja meg a maga küzdelmeit. Mindez olyan életbölcsességek, tanulságok birtokosává avatja, melyek végül arra ösztönzik, hogy leírja korát, s így - mintegy kívülről szemlélve - újra felmérje, értékelje mindazt, ami vele, körülötte történt. Egyfajta belső kényszerré válik számára a múlóváltozó idő élettapasztalatainak megörökítése és továbbadása. A századforduló, az amerikai kivándorlás, az első világháború hősei immár szinte valamennyien levonultak az emlékezés színteréről. Helyüket fokozatosan a következő évtizedek eseményeinek részvevői, átélői foglalták el. Lassan megöregedett aztán az a nemzedék is, amelyik a két világháború közötti társadalmi-politikai életnek, majd a második világháború borzalmainak és az azokat követő nagy átalakulásoknak volt részese, hó'se, sokszor szenvedő alanya. Az utóbbi negyven-ötven esztendő - úgy tűnik - elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a lelki feltételek is beérjenek e nemzedék számára az átélt történelmi-egyéni események bevallásához, megírásához.