Magunk nyelvén [antikvár]

Részlet:DEDIK JÁNOSLóhúslevesLőttek, lőttek, újra csak lőttek. Szüntelenül szóltak a légelhárító ágyúk a Köröndön.Én a Szív utcában laktam anyámmal és nagyszüleimmel, igaz nem sokáig, mert a harmadik emeleti lakásunkat belövés érte. S ez volt a nagy szerencse, mert így lakhatatlanná vált, s kénytelenek voltunk leköltözni a pincébe. A költözés abból állt, hogy vittük, ami rajtunk volt, s nagyapám piaci bevásárló kosarát. De erre még visszatérek!Nagyapám makacs ember volt, nem akart a pincébe menni. Azt mesélte, hogy ő az Olasz fronton szolgált őrmesterként az első világháborúban, ő nem fél! De aztán ő is jobban látta lehúzódni a pincelejáróba.Két nap múlva egy bomba a mi lakásunkat szelte ketté és az első emeleten robbant. Az egészből csak emlék maradt. Odaveszett mindenünk! - siránkozott nagyanyám. De élünk! - szólt nagyapám igen határozottan. Az óvóhelyen egy nagy ajtólapon, ruhástól feküdtünk. Élelmünk jóformán semmi, a kenyérről is lassan leszoktunk.Nagyapám fájós fogú ember volt, mióta a fronton meglazultak a fogai, nehezen tudott rágni. így aztán nagyanyám mindig levágta a kenyér héját és a nagy piaci bevásárló kosárba dobta, ami az asztal alatt volt. Ott gyűjtötte, hátha jó lesz még valamire! És milyen jó, hogy így történt! Most ebből készült a rántott leves és a jó ízét a beletördelt kenyérhéj adta. Jól jött az ínséges időkben. Harmadik hete voltunk az óvóhely rabjai, az élelem egyre kevesebb, a kenyérhéj elapadt. A pincelejárat a kapuval szemben, az udvar túloldalán volt. Nagyapám mindig a kijáratot leste, hogy