Magyar Elbeszélők I. [antikvár]

Az utolsó Drághiy Nagy zsibongás volt a mennynek előcsarnokában. Uj lelkek érkeztek. Az üdvözültek serege kíváncsi érdeklődéssel vette körül a jövevényeket, kik az ismeretlen sorstól való félelem szorongó érzésével, tétován, zavartan álldogáltak a részükre kijelölt helyen. Izgalommal teljes rettegéssel gondoltak a nagy ítéletre, melytől örök boldogságuk vagy kárhozatuk függ. Szemüket elvakította a túlvilág fénye, agyukat elkábította a mérhetetlenség meglátása, de benső szorongásukat, megitéltetésüktől való félelmüket az ismeretlen megismerése és az örökkévalóság megoldhatatlan rejtélyének teljes feltárulása sem birta elűzni. A mennybéli lakók örömteljes érdeklődéssel vették körül a jövevények sorában felfedezett rokonaikat, ismerőseiket. Egész nemzedékek gyűltek egy-egy újonnan érkezett lélek köré. A jövevények ámulva látták rég elhalt szüleiket, rokonaikat hozzájuk közelíteni. Szólni sem mertek, mig ezek nagy érdeklődéssel kérdezősködtek a föld és a földiek után. Különösen egy lélek körül volt nagy a csoportosulás. - Drághiyak, jöjjetek! - járta be a mennyország nagy csarnokát egy lélek. Megérkezett az utolsó Drághiy. - Utolsó Drághfy? - riadt fel a családalapitó Kenéz. Hát magvaszakadt már a hires nemzetségnek?