Mai olasz elbeszélők [antikvár]

Részlet a könyvből: A SZOMORÚ LÁNY. Írta: G. B. ANGIOLETTI Nem lehetett azt mondani neki, hogy mosolyogjon, mert mintha szemrehányás érte volna, a szeme könnybelábbadt és félénken megrebbent, ajkát összeharapta s ki nem nyitotta volna. De ha hagyták, hogy komolyan és nyugodtan hallgasson, Diana méltóságos és kedves volt, mint valami istennő. Az egész város csodálta ezt a bámulatos lányt. Aki egyszer látta, soha többé nem felejtette el. Sápadt, kerekded arcának kedves szomorúságával, bágyadt és mégis büszke járásával, tiszta ártatlanságával, ahogy szépségét átengedte a járókelők tekintetének, varázsos volt, mint egy látomás. Az öregek emlékeztek rá, hogy Diana már gyermekkorában is hallgatagon és komolyan járkált az utcán és a kertekben, ahol társai vidáman kiabálva szaladgáltak. Senkisem tudott róla semmit, legfeljebb azt, hogy szeretett egyedül járkálni és szívesen elegyedett a tömegbe, mintha ez valami sötét veszedelem ellen nyújtott volna védelmet. Magányos volt és kívánatos ; de mindenki tisztelte és ragyogó, tiszta szemének szomorúsága távollétében is megfélemlítette azokat, akik róla beszéltek...