Mult és jelen [antikvár]

Részlet a könyvből: Kerek huszonöt esztendő perdült le azóta, hogy nemzeti irodalmunk legnagyobb büszkeségét, - a magyar dal, ballada és éposz legzseniálisabb művelőjét: Arany Jánost elhantoltuk. Ragyogó, verőfényes őszi nap volt, melyen költészetünk fejedelme és a legszerényebb magyar ember pihenőre tért. Halála előtt néhány nappal még ott üdült - az ő kedves margitszigeti tölgyei alatt, hol nem egy gyönyörűséges órát töltött, részint aranyszálakból szőtt költői merengésben, részint vidám családi környezetben. De megjött gyors szárnyakon száguldva a hideg őszi szél, átsuhant a beszédes, lombos fák koronái között és átsuhant az ezüsthajú költő merengő lelkén is. Zizegő levelek parancsszóra peregtek a fákról, sárgulva, fonnyadtan hullottak az agg költői lábai elé és harmóniába olvadtak azzal a melegszívű emberrel, kinek csak ritkán nyílott ajka hangosabb panaszra.