Bővebb ismertető
Részlet a kötetből:
Ultima ratio
Meleg, sugaras októberi nap volt, midőn utoljára vadásztam szalonkára a k.-i mocsarakon. A szalonkák az élesen tűző nap melege alatt szépen kitartottak, lomhábban repültek, s csak akkor jutott eszembe az órát megnézni, midőn töltényeim már elfogytak.
Háromra járt az idő. Egészen egyedül voltam a széles mocsáron. A mély, néma csendet nem zavarta meg semmi. Időnként fölrebbent előttem egy-egy csekkegő szalonka, amint a mocsárparton végigmentem; pár pillanatra hallottam fejem fölött azt a gyöngéden halk decrescendóba vesző, sivító hangot, amit a magasan járó, csörgő kacsát repülése okoz; a beláthatatlan magasságban járó vadludak szakadozott, gügyögő hangja mind távolabb és távolabbról hallatszott, aztán mély csendbe veszett minden hang.