Örök betűk V. [antikvár]

A gyengén hullámzó alkonyatban, amely vöröslő árnyait már lassan szétteregette az utcákon, Tihanyi László tudós és egyetemi magántanár lassú léptekkel közeledett a lakása felé. Ifjú volt még, reményekkel telve, munkás és kissé törtető a mai világ viharos lüktetésében, mert másképp nem igen lehetett karriert csinálni. Rendkivüli egyenleteiben Einstein tételeit cáfolgatta. A világvonal-elemről s a föld tehetetlenségi mozgásáról más volt a felfogása, de különösen az úgynevezett véges" világelmélet ellen kelt ki. Hogy lehet valami véges, ha nincs határa? Elgondolkodva ment a kellemes, simogató nyári estidőben a népligeti ház felé, amelyben négy éve, hogy megtelepedett. Szerette ezeket az apró házakat, a csendet, a tavasz buja fellobbanását és a hosszú ősz hervadt és ellankadt szépségeit, amelyekből tízperces villamos-út után a pesti embernek már semmisem jut. Olyan a Népliget tája, mint valami jólápolt, vidéki városka. Éles zaj rázta fel töprengéseiből. Egy hangosabb társaság jött mögötte. Csupa jól öltözött férfi és asszony, akik nevetve, mulatozva vettek körül egy hosszútermetű, rőtbajuszú, kissé ingatagjárású embert. Az ember szemmelláthatóan áradó jókedvében volt, hangosan, majdnem rikoltóan beszélt, könnyű felöltöjét meg-meglóbálta, amikor érvei kifogytak és elfáradt.