Örök betűk VII. [antikvár]

Részlet a könyvből: A TÁJ LELKE Újabb irodalomtörténészeink szemében kitünő ajánlólevél a Dunántúlról kelt születési bizonyítvány. Aki onnan jön, arra valami csodálatos, eddig ki nem derített félreértés folytán látatlanba és számolatlanul tukmálják a műveltséget, a pallérozott lelki egyensúlyt, a latin-katolikus szellem bölcs mérsékletét, derűjét és éleslátását, egyszóval a nyugatiasság minden ragyogványát, mely ezt az országrészt elönti, abból az egyszerű okból, hogy Magyarországon arra felé nyugszik legkésőbb a nap. Egyideig szemrebbenés nélkül zsebeltem a váratlan ajándékokat. Bólintva fogadtam a dicséretet a nyugati civilizáció letéteményeseiről és előretolt bástyáiról, a dunántúli városokról. Míg egyszer bűntudat lepett meg, orgazdának éreztem magam a vállamra hulló veregetések miatt, - egyetlen dunántúli várost sem ismertem. Városban tízéves koromig egyetlen egyszer fordultam meg, Szekszárdon, a kórházban, szememben valami vasszikrát víve, melyet horgolótűjével, lapulevelével és különféle kenőcseivel hasztalan próbált kikurálni Varga néni, a kultúra letéteményese otthon, a pusztán.