Petőfi útján [antikvár]

A nemzet nem futólagos, egynapi vagy kétesztendei élettartammal bíró jelenség. Nem is valami mechanizmus, melynek életét vagy formáját egy-egy csavarral vagy kézmozdulattal tetszésünk szerint szabályozhatnók. Még hosszas szoktatás vagy nevelés sem igen képes látható változásokat hozni létre a nemzettestben: innen van a nemzetnevelésről és annak elveiről örökké megújuló vita, mely azt bizonyítja, hogy a nemzetnevelés gyors eredményekkel nem kecsegtető, igen nehéz mesterség.A nemzet tehát - régies kifejezéssel organikus alkotás, évszázadok reánk maradt teremtménye, melyet mi, akarva, nem akarva, kénytelenek leszünk alig megfigyelhető változtatásokkal utódainkra áthagyományozni. A nemzet az állandó, a körében felnövő és elhanyatló nemzedékek a változók, a másodlagosak, melyek így örök törvény szerint simulnak be a nemzetbe, mint anyai ölbe.A vonal, mely Hazafit és Katilinát egymástól a fentiek szerint elválasztja, a nemzet vonala. Mindnyájan ugyanazon nemzetnek vagyunk tagjai, s a nemzet minden korábbi generációja a mi elődünk, mondhatnók: ősünk még akkor is, ha származási kapcsok nem ütnek bennünket hozzájuk. Ennek a felfogásnak megvan az alapja a köztudatban és a szóhasználatban is: senki sem akad fenn azon, ha polgári vagy jobbágyszármazású ember "őseinkről" beszélve, régi korok főurait érti, vagy ha idegen eredetű magyar ugyancsak őseinek nevezi az ősmagyarokat. Csak a legutóbbi időkben kellett hallgatnunk olyan hangokat, melyek a társadalmi és politikai kritika hevében az egész történeti nemzetegységtől elfordulva olymódon kárhoztatták multunkat, mintha ahhoz semmi közük nem volna és mintha a régi nemzeti alapot elhagyva, valami új, jobb, modernebb posztamentumra akarnák felépíteni elképzelt berendezéseiket.