Reformkori útirajzok [antikvár]

SZIGETHY GÁBOR Utazás szekéren, hintóban, vonaton San Remo felé robogott a vonat 1935 tavaszán. Utazás közben s a nyaralás csenddel bélelt óráiban Németh László Stefan George verseskötetét lapozgatta, Ady Endre tusakodásain tépelődött, Frobenius, Hérodotosz történeti munkáját forgatta, s útinaplójában leírt egy elgondolkodtató mondatot: „A jó könyvet arról ismerem meg, hogy nem tudom egyfolytában végigolvasni." Jó könyvet tart kezében az olvasó: nem érdemes egyfolytában végigolvasni. Ejtsük néha ölünkbe e vaskos kötetet, ne lapozzunk tovább. ízlelgessünk egy-egy ódon zamatú szót, kifejezést; olvassuk el újra és újra a többszörösen összetett mondatokat, a megfejtést keresve töprengjünk el a sok szálból egybeszőtt gondolatokon s burkolóddzunk be a magunk teremtette csendbe. Utazzunk a megidézett múltban. Mire gondoltak, miért így látták majd kétszáz évvel ezelőtt eleink az őket körülabroncsoló magyar világot, amikor szekéren, hintóban, társaskocsin, gyorsparaszttal, forsponttal, nagyritkán a vadonatúj gőzvas-úton beutazták a két hazát, Erdélyt és Magyarországot. „Az utazás csak kulissza egy szellemi utazás mögé " - írta Németh László 1935-ben. 1821. június 15-én gróf Széchenyi István így ír naplójában: „A kormányzónál ebédeltem, karcolatlan ezüstneműből. Nem erdélyi tüntetés légyen ez? Egyébiránt kiváló és vendégszerető emberek." Úri módon vendégül látták, kényeztették, miért érzi úgy Széchenyi István: ez tüntetés-, s miért nem úgy: az erdélyiek tisztelik, becsülik a körükben időző magyar arisztokratát. Árulkodó jelző: karcolatlan-, vagyis a házigazdák a soha nem használt, kincsesládában féltve őrzött értékes ezüstneműt vették elő: lássa a gróf, nekünk itt Erdélyben is van mit aprítani a tejbe.