Régi-új lenyomatok [antikvár]

A több mint harmincéves Kelet hetedik antológiája ez a kis könyv. Az első még 1975-ben Kelet I. címen jelent meg, majd ezt követték sorban a többiek: És mégsem elégia (1979), Nyílt levél (1983), Negyedik üzenet (1993), Kettétört fél század (1998), Hit a szóban (2000). Csak a harmadik után figyelhető meg, hogy a keletesek fennállásuk jelesebb évfordulóit egy-egy közös kötet kiadásával - és persze az ehhez kapcsolódó könyvbemutatókkal, irodalmi estekkel - ünnepelték meg, tették emlékezetesebbé, bár ez sem vált kötelező' hagyománnyá. A Keletre, az észak-keleti tájhazában élő irodalmárok (e fogalom nem szűkíthető le csak az írókra, költőkre!), irodalombarátok, -pártolók ezen csoportjára, mint önkéntes, laza szerveződésre, mindig is jellemző volt a sokrétűen, sokoldalúan értelmezett el-nem-kötelezettség, az emberi, meggyőződésbeli, lelkiismereti, művészi, stb. - olykor élesen megnyilvánuló -különbözőségek el-, sőt befogadásának szándéka. Ma már, az 1973-as alapítástól számítva, egy emberöltő elteltével (!) bizonyára ki lehet mondani, hogy a Kelet fennmaradásának titka éppen ebben rejlik: a tagok számára nem voltak előírt, kodifikált szabályok semmilyen téren. Talán csak annyi, hogy el kellett jönni a „Keletbe"; amit akkoriban így fogalmaztunk meg: „Ha kedd, akkor Kelet!" De az összejöveteleken érdemleges műhelymunka folyt. {S mindez abban a történelmi korban, amikor a már puhuló diktatúra minden képlékenysége ellenére mégiscsak zsarnokság maradt - („ az utcán oly szokottan/ ismételt hogy-vagy-okban, /a hirtelen puhábban/ szorított kézfogásban ") -, s nem volt kétséges, hogy a csoport tevékenységét a hatalom fokozott „figyelemmel" kísérte.} A Kelettel a Miskolcon, a megyében, később a más városokban és más tájakon (határokon innen és túl) élő alkotók egyre többen kapcsolatba kerültek. Azok is, akik soha nem voltak a tagjai, de elismerték, értékelték, vagy csupán tudomásul vették, megtűrték, és azok is, akik egykor tagjai voltak ugyan, de később eltávolodtak tőle.