Svéd történetek [antikvár]

Részlet: Egy tiszta őszi reggelen, - 1892 szeptember első napjaiban, - a vén Sören Backe a Margretetorp-fogadóval szemben emelkedő Hallandsberg lejtőjének lucernásában álldogált és az országúton közeledő patkódobogást figyelte. A hangok egyre erősbödtek, míg nemsokára Sören öreg szeme észrevette, hogy egy fehér ló vágtat feléje. Lovasa szalmakalapot viselt. Sören találgatta, vajjon ki lehet? az ismeretlen a hídhoz érve, félrerántotta paripáját, letért az útról és a dombon az égerbokrok között leereszkedett a patakba. a fekete víz világosan csillogó partmenti csöppjei csobogva nyaldosták a kanca fehér lábát. a lovas lehajolt és megengedte a hevedert. Az állat lehajtotta fejét, mohón inni kezdett a patakból, miközben utasának fehérkesztyűs keze kedveskedve paskolta nyakát. - Helyes! - gondolta Sören Backe, mert szerette az állatokat. - Ha ez a ló Karupnál, a mérföldnyi hosszú meredek lejtőn kapaszkodott fel és a tetőn a száraz legelőkön, meg a bodzás tisztásokon ügetett keresztül, majd a kanyargó völgybe a skónei oldalon ereszkedett le, akkor ugyancsak örülhet a friss hullámoknak, melyek most patáját és szűgyét locsolják, s az is igaz, hogy jobban esik az ivás, ha a heveder nincs annyira megfeszítve, - morfondirozott magában az öreg, miközben mintegy ösztönös együttérzéssel nadrágszíján babrált.