Szeretetre hangolva [antikvár]

Kulcsár Péter: Beteljesülés Évekkel ezelőtt, a jelennel összehasonlítva jóval nagyobb tisztelet övezte a könyvtárakat, sokan a kultúra templomaként tekintettek rájuk. Aki belépett az ajtón, tiszteletben tartotta az épületet, a berendezést, a könyveket, mindent, ami hozzá tartozott. Nyugalmat és csendet árasztott magából, egyetlen zajforrást az irományok sistergő hangja jelentette. A könyvtárak pótolhatatlanok, hiába ostromolják a világháló korlátlan lehetőségei. Olvasók nélkül fölöslegesnek és számkivetettnek tekintenek önmagukra. Kizárólag az emberek jelenlétében tudnak kiteljesedni. Akkor válnak elégedetté, ha látják szentél5mkben a tudásra szomjazó embereket. Büszkén tekintenek a hozzájuk betérőkre. Nem válogatnak korban, nem érdekli őket, mi a foglalkozásuk, a rangjuk, lapos, vagy bankjegyekkel van teletömve a pénztárcájuk. Főként télen a hajléktalanokkal is elnézőbbek, akik nem a tudás, hanem a hideg miatt keresik fel őket. Akár nyitás után pár perccel is örömmel fogadják az időmilliomos nyugdíjasokat, sokaknak a napi rituáléhoz hozzátartozik a napilapok kiolvasása. Először nem értették, miért hátulról lapoznak előre, csak akkor tudatosult bennük, mikor látták, hogy a gyászjelentéseket fürkészve eltöprengtek, és könnybe lábadt szemekről zsebkendővel törlik le a fájdalom cseppjeit. A kialvatlanságtól imbolygó kávészagot árasztó egyetemistákat a legfárasztóbb napokon is beazonosítják. Vizsgaidőszakban drukkolnak nekik, ők a napszak bármely időszakában megjelenhetnek. Kócosan keresik a polcokon a jegyzeteket, nem ritkán elszunnyadnak a szamártu-les, sokat látott olvasmányokon. Mikor ezeket a sorokat vetem a papírra, eszembejutnak gyermekkorom legfájóbb emlékei. A retinámba égtek a múltban történtek.