Szlovákiai magyar irók anthologiája [antikvár]

Korunk a legjobb tanítómester, mert a dolgok átértékelésére megtanít. A kimondott, vagy irott szó értéke, különösen ma, aszerint változik, hogy mikor és hol mondották el. Ha magyarul hangzik, akkor jelentősége csak növekszik szemünkben. Én így látom a mi szlovákiai írásainkat. Az irodalmat nem nézhetem kizárólag irodalmi szemmel, az írót nem bírálhatom a szigorú kritikus mértékével. Helyzetem és feladatom kényszerít arra, hogy mindent, ami bennünk, velünk és körülöttünk történik, elsősorban csak magyar szempontból nézzem. Ha a mi földünkön magyar szó csendül, az a mi lelkünkben már ünnepi hang. Aki nálunk lantot ragad és azon magyar dalt penget, az a régi magyar igricek ivadéka, aki népet támaszt, lelket nevel, hitet ad. Szava, rigmusa szent előttünk, - megnyilatkozása, tökélye irodalmi vagy sem. A mi íróink - sajnos, - nem ismertek soha irodalmi szalónokat. Folyóiratok, kritikusok, pályadíjak, magasszínvonalú irodalmi előadások, színházak nem nevelték magyar írásra. Környezetükben sokszor időtlen-időkig nem hangzott magyar szó és ha igen, egyszer nehezen tűrték, egyszer sehogy. Atavisztikus varázsban, ha költői lelkükben, mégis megfogant a magyar szó, néhány magyar sor, mondat, rím - úgy éreztük, csoda történt: Isten nem hagyott el minket. Áhítat, bíznitudás, erő költözött lelkeinkbe. Magyar igriceink, apostolaink, akik itt most kisebbségi szegénységünkben bemutatkoznak, ki-ki a maga posztján egy-egy darab rögön hirdeti megváltásunkat, az Igét, amit nekünk a magyar szó ereje és muzsikája jelent. Pozsonyban, 1942 tavaszán.