Szlovákiai magyar szép irodalom 2007 [antikvár]

AICH PETER Hangversenyt A foghíjas hídfőre még jól emlékezett. Gyermekkori élmény. Mindig ilyen volt. Torz. Számára ezért természetes. Annál is inkább, mert nem csupán a híd maradt csonka, ilyen mással is előfordulhat, a gondolatokkal például, noha nem vesszük mindig észre. Meg az élmények is torzak néha, a képzetek. Átbújnak a fülükön, és valósággá változnak. Az emlékek is. Elkanyarodnak, bizarr irányba, és elképesztő grimaszt vágnak. A valósághoz hasonlítják magukat. A tizedik emelet magaslatából, ahol Rigó Pál lakott, nagyszerűen látszott a földarabolt, nyomorék ív, a megrongálódott hídfő, belepte a fű és a gaz. Előtte sorompó, vigyázz, nincs tovább. De mindez csak látszott, akár egy csendélet, téma nem lett belőle. Számára. Ilyen volt amióta emlékezett, tudomásul vette. Ez van, nincs más. A folyó túlsó oldala kissé irracionálisnak tűnt, mintha a világ végén volna, talán nem is létezik. Apja még megélte, amikor a híd épen nyúlt át a folyó másik partjára, gyermekkori élmény, de csak ritkán emlegette. A nagyapa annál inkább, azt mondogatta, a gondolatot is közvetíteni kell, hogy átkelhessen a dal, akár a megrakott szekér a hídon - vagy réven legalább. Az ő idejében kéznyúj- 1 Bogdány Jakab (Eperjes, 1660 - London, 1724) barokk festő motívuma alapján. Nem a párkányi hídról van szó.