Szlovenszkói magyar elbeszélők [antikvár]

A lapélek koszosak. A táblák kissé viseltesek. A könyvtest minimálisan deformált.
Ha szlovenszkói magyar irodalomról beszélünk, távolról sem jelenhet meg előttünk hasonlóan határozott kép, mint az erdélyi irodalom említésekor. Nem csoda, hogy így van. Erdély önálló földrajzi, politikai és műveltségi fogalom volt évszázadok óta, Szlovenszkó nem. Erdély bizonyos tekintetben mindig periféria-életet élt, mint a nagyváros elővárosa, ahol a szoros összefüggés ellenére külön központ, külön helyi érdeklődés, külön társadalomkristályosodás fejlődött ki idővel. A nemzet központjától távoleső és gyakran magára utalt erdélyi magyarság egyszerűen a földrajzi messzeség következtében sejtmagot teremtett önmagában, s nem csoda, ha a leszakadás után aránylag zavartalanabbul tudta életét folytatni, mint a központi nemes szervek nélkül maradt szlovenszkói magyarság. A szlovenszkói magyarság nem perifériakisebbség. A nemzet alaptestének része volt. Alig hatvan kilométerre kezdődik Budapesttől, s a török idők óta nem volt szüksége és alkalma, hogy az erdélyi elővéd-nemzet mintájára önálló sejtmagot fejlesszen ki. Mindenét, amije volt, a tőszomszédságban lévő fővárosba küldte, gabonáját, borát, iparcikkeit, tavaszi zöldfőzelékeit, s természetesen szellemi termését is. Budapest felszívta életerejének legjavát, - s amikor eljött az államfordulat, mint a levágott láb, élettelenül maradt a helyén.