Szó-kincs 2020 [antikvár]

ALBEL DANIELLA A szeretet koldusa Beszélgetés egy emlékkel J. A. tiszteletére A polcon ültem. A játékaim között. Ereztem, ahogy arcomon egy bárgyú mosoly feszeng. Oldalra nézve az ablakban még láttam is halványan, de nem szívesen néztem oda. Nem pislogtam. Jó darabig nem. Szerettem azt játszani, hogy játék vagyok, egy játék, amely idővel életre kel. Lassan már percekig bírtam pislogás nélkül. A szobában közben rendetlenség volt. Kacatok mindenhol. Építőkockák, amelyekben élek. Medvék, melyeket gondozok. Babák, melyek engem ápolnak. Játék mozdony, amely elvisz - akárhová. A fiatalságom darabkái szétszórva, így már nem is olyan szürreális a képzet. Néha rám tört a kényszer, hogy rendet tegyek. Ilyenkor lepattantam a polcról, és egy dobozba tettem mindent. A dobozban ugyanolyan rendetlenség vok, de legalább a lelkem egy bizonyos része meg tudott nyugodni, mikor már nem látta a felfordulást. Vannak dolgok, amelyekből egysemen nem lehet kinőni. Ilyen a^ hogy mindenkiben téged kereslek. Szemed látom a sémiikben, apró ráncaid s^gélye^ik a^ arcuk. Es a hajad. Minden tincs, akár egy hullám a tengerben, amelyben bármikor kérdés nélkül odavesznék. Kós^ls^ kárho^ltnak hitt agjam barázdái kö^tt, mintha lenne a^ otthonod. Jobban ismers^ minden kis rejtett ^ugot, mint én. Néha más is rám tört. Akár egy erős szellő, talán csak elszédültem, talán valami elkapott, talán a talaj vok, mely elmozdult, talán minden elmozdult, csak én nem, talán csak én mozdultam el egyedül, és a világ többé nem követett. Botladoztam, görcsös ujjakkal pakolva a kockákat a dobozba. Az utolsó elgurult, és én elestem. tiéha hegyes körmöd hú^d végig, nyomot hagys;^ beékelődsz és elalszol, és elalszom én is, és arra ébredek, hogy álmomban verem a fejem a falba, csak hogy elüldögélek. Es utálom, hogy mindegek után mégsem tűnsz Elhiszed még, ha az} mondom, hogy ezen a világon egyedül téged szeretlek? Miért vonszolnak hozzád tagjaim'? Miért adsz bármit