Téli álmok [antikvár]

Találkoztam a Mikulással Hideg téli este volt, az égen a felhők közül csak néhány csillag bukkant elő. Egy tetőtől talpig beöltözött ember állt a vonatállomáson nagy hátizsákkal. Lábai kissé nehezen bírták a táska súlyát. Arcát pirosra festette a hideg, azokon a helyeken, ahol a fejéről lelógó sapka és a meleg sálja nem védte meg. Egyszer csak elkezdett esni a hó, sűrű, nagy pelyhekben. - Na, még ez is! - gondolta magában. Halk karácsonyi zene szólt az állomás hangszóróiban, mintha aláfestő zenét adtak volna a táncoló hópelyheknek. A férfi dudorászni kezdett, majd a dallam ütemére a lába önkéntelen mozgásba lendült. Érezte, hogy valaki meredten nézi. Oldalra fordult, de a nagy hóeséstől alig látott tovább az orra hegyénél. Hunyorogva, lassan körvonalazódott előtte egy apró alak. Pár méterre állhatott tőle egy kisfiú az édesanyjával. A fiú tátott szájjal figyelte őt, közben édesanyja próbálta rávenni, hogy ne bámulja, mert nem illik. Megsimította a szakállát, és kissé leporolta kabátját, majd rámosolygott a fiúra. A fiúcska továbbra sem volt hajlandó levenni a szemét az idegenről, aki az órájára pillantott, és gondolatban megjegyezte: - Már megint késik. Csizmáját ellepte a fehér hó, ráadásul a beszivárgó víz eláztatta a zokniját. - Gumicsizmát kellett volna felvennem - mormolta halkan ősz bajusza alatt.