Tengeri szél [antikvár]

Amikor a hirtelen viharossá vált tenger egy nagy hulláma megint átcsapott Zsenyka feje felett, a fiú úgy érezte, hogy elveszett. Amint a feje újból kibukkant a sós hullámok közül, a levegő szinte belehasított a tüdejébe, és hányinger fojtogatta. Nem kiabált. Ha belefulladna a tengerbe, akkor sem kiabálna segítségért. Ezt teljes bizonyossággal tudta, és ettől egyre félelmetesebb lett minden. A tenger pedig újabb támadásra indult. Ekkor ért oda a lány . . . Később döbbent rá, hogy egész biztosan ottpusztult volna, ha a lány nem érkezik mellé időben. A lány fölébe hajolt, aranyos szeplők záporoztak Zseny-kára. - Görcsöt kaptál? - És a vállát máris odanyújtotta, hogy megkapaszkodjon benne. - Igen, a lábamba, a balba. - Még mosolygott is, bizonyítani akarta a lánynak, hogy nem vesztette el a jó kedélyét, nem pipogya alak, hanem igazi mai fiatalember. - Várj egy pillanatig - mondta a lány, és Zsenyka fölött újból összecsaptak az átkozott hullámok. Hirtelen szúrást érzett a lábában, a görcs elmúlt, újra tudott tempózni. Meg akarta köszönni a segítséget. A lány gondosan betűzte fürdőruhája vállpántjába a biztosítótűt. - Ne félj, nem rozsdás, erre a célra tartom magamnál. Nem tudod, hogy enélkül nem szabad kiúszni? A lány megindult a part felé. Hosszú, erőteljes csapásokkal, jóval gyorsabban is tudott volna úszni, de félt Zsenykát magára hagyni. A fiú megértette, és erre teljes erőből szelni M':