Tűzijáték [antikvár]

Nicolae Gane A MEDVEVADASZ Huszonöt esztendeje történt ez a história. Jó idők jártak akkortájt; de nemcsak nékem tetszett szépnek a világ, mert fiatal voltam, hanem valójában boldog időket éltünk, mert derűs nap ragyogott ránk keletről, és olyan bőven ontotta áldását, hogy ennyiről csak legnagyobb fejedelmeink mertek volt álmodozni. És új eszmék sarjadtak lelkünkben, új élet lüktetett ereinkben. Mondhatni, ránk mosolygott az Úristen. Nem idézném fel a múlt ködéből eme letűnt időket, ha mostani históriám nem fűződnék némiképp a megújulási mozgalomhoz, amely akkoriban áthatotta az egész országot. Véget ért a krími háború, az osztrák csapatok kivonultak, és a párizsi béke ígéretei — a fejedelemségek egyesülése . . . politikai függetlenség és egyéb lehetőségek — megdobogtatták szívünket. Nos, eme szép emlékű időkben két angol lord, a krími szövetséges csapatok két vezérlő parancsnoka, mikor meghallotta, hogy Moldva afféle elmaradt ország, ahol még patriarkális szokások élnek s a havasokban nyüzsögnek a medvék, meg sem állt Szevasztopoltól Galacig, izgalmas medvevadászat reményében, mely élvezet már régóta nem adatik meg az angol szigetország lakóinak. Gazdagok voltak, mert ezüstfontok csörögtek zsebükben; komoly úriemberek, mert alig váltottak szót egymással; gőgös lordok, mert peckesen jártak, és csak ritkán érdemesítették egy-egy pillantásra az embereket. A nap minden szakában jól öltözött és jól fésült, délceg uraságok szemüvegük lencséjén keresztül méltóságteljesen szemlélték a mi világunkat, mint akik tisztes távolban akarják tartani maguktól a köznépet. A galaci városkapitány rendelte nyolcfogatú postakocsin keltek útra, hogy eljussanak egy hegyvidéki földesúrhoz, akihez bizonyos ajánlóleveleik szóltak. Ki ne emlékeznék, nii-lyen állapotban voltak annak idején mifelénk az országutak? Am a postakocsisok busás borravalót szimatoltak, és