Zöld [antikvár]

Részlet: A zöldszívesek Legrégebben Lajtmann Jóskát ismerem. Tőle sok más ántivilágban történt emlék mellett egy különös, leonardós rajzocskát is őrzök. Attól a borostás, nyurga fiútól, aki hajdan verseket is írt és hosszú csend után tenyérnyi %öld szívvel jött velem szembe a győri buszpályaudvaron. Attól, aki a Hatszögek kezdetén egy Fodor Andrásnak ajánlott versemből választott magának mottót: „Csöppnyi táj még mi megmaradt." És ezen a valóban csöppnyi tiszta tájon hozott össze a jó sors Kalas Gyurival, akitől a majdnem évtizedes „szakmai" barátságunk alatt megtanulhattam, hogy az „e" nemcsak kérdőszócska, méreg is lehet, és azt is, hogy az igazság nem ismer határokat. Miként lehetetlent sem, és a győri reflexes Dávid, harcos és bölcs akarattal (többször is!) legyőzheti a pénzben forgó szemekkel támadó profit-Góliátokat. Horváth Lajos „véletlen" barát, akivel - ha egyszerűen magyarázkodnék - az őshangulatos gyirmóti tanösvény hozott össze. Akkor derült ki, hogy Hamvas Bélával és a léleképítő borokkal nem vagyok „egyedül". Meg aztán az is, hogy a műfészek nem az igazj, de egy ideig - életmentő illúzióként - lakható. J végül a sorban zöldes látókörömbe a bringás titán, Lajtmann Csabi került, aki napenergiával „működik" és katonás érvelését, hatszöges tényeit - akarva-akaratlan - olykor magukra vették a hatalmasok. Szóval péntekenként ők négyen Hatszögeket (is) írtak a Kisalföldbe, mégpedig Márai intelmei szerint: megmosták a kezüket írás előtt, megmosták a lelküket is, aztán elfelejtették a szobát, ahol tartózkodtak, nem láttak, nem hallottak, csak a jelenséget, az üzenetet, amivel abban a pillanatban megtelt az életük. Ekkor már semmi közük nem volt az emberekhez és elkezdtek írni: az embereknek, az emberekért. Gülch Csaba