Az semmi! [antikvár]

(bevezető)Ndpolyt látni és meghalni. Várdára menni s berúgni. Logikus, hogy Kisvárdát választottam. Tizenhétszer jártam ott és többannyiszor rúgtam be a Határon Túli Magyar Színházak Feszti(gy)válján. Bennfentesek suttogják: a 20. rendezvényen megkapom a (N)ivó-díjat. Meg is érdemlem, mert én kísérleteztem ki a kisvárdai napéjegyenlőséget: éjt nappallá téve züllöttem. Könnyen tehettem, mert már rég nem lévén gyakorló színész, engem nem fenyeget a veszély, hogy mire összeiszom magamnak egy markáns arcot, addigra már nem tudok szöveget tanulni.A választást illetően talán az sem mellékes, hogy mint minden valamirevaló fesztiválon, a kisvárdain is le lehet tes(z)telni, mennyit veszített az emberfia egy év alatt férfiúi csáberejéből. Csak vigyáznia kell, nehogy úgy járjon, mint a barátom, aki hazainduláskor mámoros ájultságában stílszerűen így búcsúzott a még maradni kényszerült feleségétől: Jövőre veled ugyanitt".Én azért mégis nem annyira a hölgyekkel, mint inkább a fiúkkal érzem jól magam Kisvárdán. Mert immár nem unjuk, nem utáljuk, nem fúrjuk, nem akarjuk lejátszani egymást. Pályafutásom alatt sok kollegával összehozott a sors, a főiskola történetében pedig nekem volt a legtöbb diáktársam, mert én három évfolyamra is jártam. Persze nem szimultán. Elmondhatom hát, hogy mellőlem került ki a legtöbb tehetséges fiatal. Várdán aztán össze is jövünk annak rendje-módja szerint, olyankor vége-hossza nincs a csipkelő-