Aforizmák [antikvár]

Tanárnak lenni egykor társadalmi rang volt. A tanárra mindenki felnézett, szülő és diák tisztelete övezte, példakép volt, amire külleme, viselkedése, megjelenése, tudása, embersége predesztinálta. Környezetében rendet, fegyelmet tartott, a diák az iskolán kívül is respektálta, feddése vagy dicsérete egyaránt a lélekbe hatolt. Nemzedékek sokasága őrizte emlékét, s a múló idő kegyetlensége, hogy a tanítvány-nemzedékek fogyatkozásával emlékük halványul, pedig sokan szobrot érdemelnének egy-egy „ ősi skála" udvarán vagy falai között. Mennyi tudás, tapasztalat, nevelői lelemény, a diáknak szánt, személyre és életre szóló bölcs tanács halványul, vagy tűnik el néhány elröppent évtized után, mert nincs krónikás, aki az egykor közkincsnek számító értékeket feljegyezze, s az utókornak továbbadja. Csak kevesek után maradt írásos hagyaték, memoár, napló, netán - szerénységből - az asztalfióknak szánt versgyűjtemény. Estók Bertalan Tanár Úr e kevesek közül való: íróasztalának fiókja gazdag élettapasztalatát összegző gondolatainak fölöttébb becses és tanulságokkal teli gyűjteményét őrizte meg, amely most negyedszázaddal halála után, napvilágra kerül Lenyűgöző olvasmány. Nemcsak tartalmi gazdagsága, a belőle sugárzó szuverén személyiség kitárulkozása okán is. Értékkategóriákká nemesült fogalmak sorakoznak fel a gyűjtemény lapjain, mindaz, ami egy tanár egyéniség sajátja volt egykor.