Diogenész ​szemével [antikvár]

Azt tartják, aki halálhírét megéri, sokáig él. Nos, a maximának szép kilátásai nyílnak a jövőre. Nemrégiben már temette a kritika, és most szemünk előtt új életre kel. Néhány ezer évet megélt műfaj, lényegében látványos változások nélkül. Egyetlen más irodalmi produktumra sem érvényes eme alaki állandóság. Úgy tetszik, a tömörítés, a sűrítés, a paradoxon – a csőre töltött szellem – követelménye nem is igen tűri a formai kísérletezéseket, kalandozásokat. Soproni István maximái jobbára keserű igazságok, a gondolateszencia mesterművei. Egyediek és sajátosak, ugyanakkor halhatatlan elődök évezredes hagyományának folytatói, tömör ötvözetei költészetnek, filozófiának. Jellemezhetem ezeket, s magát a minden kort túlélő, ma is elevenen ható műfajt a szerző aforizmájával: A mű is csak olyan, mint a bűntény. Lehet tökéletes – az „elkövetésig”. Tűnődésre, elmélkedésre kész olvasónak ajánlom a kötetet. Saját fejünk termékeny használatára nevel.