Immánuel velünk az Isten [antikvár]

ELOSZO Ki ne emlékezne Vörösmarty 1846 tavaszán írt döbbenetes versére, "Az emberek"- re? Mind a hét versszak egy megmásíthatatlannak ható fölkiáltással végződik: „Nincsen remény!" Nincs, mert a költő, aki e versekben inkább látnók és próféta, végig tekint az emberiség történetén, s azt látja, azt kell látnia, hogy az ember, „ez örült sár, ez istenarcú lény" valósággal fáj a földnek. Azt látja, azt kell látnia, hogy „az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincs remény! Nincs remény!" Talán a borúlátásról amúgy is ismert költőnk mély melankóliájának, pesz-szimizmusának adott hangot a versben? Bizoimyal, de előtte jó két és fél ezreddel egy másik próféta, bizonyos Ézsaiás nagyon hasonlóan fogalmazott: „Teljesen elpusztul a föld, teljesen kifosztják. Gyászol, hervad a föld, elalél, hervad a világ, elalél a magas ég a földdel együtt." (6) S nem késlelkedik kimondani: lakói miatt. A sárkányfog-vetemény emberi faj miatt. Miattunk. Miként üzenheti akkor ugyanez a próféta másutt, egy a jövendőről szóló szózatában azt honfitársainak, hogy Immánuel? Azaz velünk az Isten. Hisz, ha az ember fáj a földnek, ha a föld lakói miatt maga a világ is elalél, hervad, pusztul, akkor azt kellene inkább hallanunk, hogy ellenünk az Isten. Ellenünk, mert kimondhatatlanul sok van a rovásunkon. S mégis az ószövetségi próféta, majd az újszövetségi evangélista, s e könyv írója is azt vallja: