Innen s a mindeneken túl [antikvár]

Hunyorgó szemmel karba tett kézzel nézni a szürkülő horizontot, a semmittevés, az unalom, tévé előtt fojtogatni elintegető időnket, lassan ölő méreg. Kéjenc szörny, mely fogai közé nyeli kapálódzó, elhaló áldozatát. Rád törő gyilkos, aki szorítja nyakadon a hurkot. Kapkodva levegő után meddig bírod még az ellenállást? Utolsó rándulásodra figyel, hogy kezdhesse kirablásod. Míg a temető csöndjében végre pihensz, szétszórhassa kimért időd meddő harácsolásait. De nem hagyom mindig konok magam, ameddig szívem hűtlenül nem kontráz. Belekezdek e tizenhatodik könyvembe. Ledorongolom az útonálló lehetetlenítőket. Még a készlet tart, rakosgatom témáimat a kétszázadik oldalig. Merészségem kihívás a sors ellen, de megkockáztatom. A magát hajszoló rohanó tömeg keveset, egyre kevesebbet olvas. írhatna, van tehetsége hozzá, de fanyarul legyint a kolléga: minek, úgysem lapoz bele senki. A kis fizetésű professzor meg azért jajong: kevés a jövedelmem, új kiadásokat nem vásárolhatok foghíjas állványaimra. Kevés iskolának van könyvtára. Inkább azokat dicséri a közvélemény, ahol computerekkel szerelték föl az osztályokat. Hisz fontos, hogy a mai gyerek használni tudja a jövő gépeit, mert a holnap rájuk épül. Hosszú szellemi műveleteknek percek alatt birtokába juthat. De a mindenkori kultúra és minősége, a tej föle, a kiugrás az átlagból, az elit nívón maradása mindig is a könyveknek köszönhető. Költőknek, fantáziadús fogalmazóknak, kiknek szívük is adatott hozzá. Az alkotás messze több, mint a raktárból gombnyomásra előálló szövegkészlet. A régi suszter lábra méretezve dolgozott, a gyári, ha szép is, csak tömegáru. A billentyűk halmaza csak összerak, töredékesen fölszedi a szükségeset, míg a szabad, esetleg szabálytalan kompozíció önálló, meghökkentő, elbűvölő mű. Kórházak elsuhant eseteiből micsoda gyűjteményt hozhatna össze a kórházlelkész. Idegtépő, hajmeresztő okulásokkal. A harmincadik oldalnál azonban fáradtan tolnánk odébb megfigyeléseit. A kín is egyhangúvá válhat. A változatosság gyönyörködtet - tanítja az ólatin közmondás. Vidám és tragikus egymás mellé téve fokozzák a hatást. A só magában ehetetlen, de oldva ízt ad a levesnek.