A diákszázad becsülete [antikvár]

Részlet a könyvről: Levette a könyvről az újságpapír védőborítékot. Ujja hegyével végigsimította a bordó vászonkötést, amelyre levélmintát préselt a könyvkötő. Még egyszer rápillantott a vékony arany címbetűkre: Dumas: A három testőr. - Most rögtön visszaviszem, és kérek helyette újat, határozta el. Náhány perccel később - a könyvvel a hóna alatt - be is állított Kocsisékhoz. A keskeny, szappanszagú konyhában ködök lebegtek a szomszédasszony válla és dereka körül, mint őszi pára a hegy törzsén. - A gyerekek nincsenek itthon - felelte a köszönésre az asszony fáradt, vontatott hangon. Mosott, mint mindig. Hosszú, vékony alakja tompa szögben megtörve mereven a teknő fölé hajolt, hegyes orra alatt keserűre torzult a szája. - Visszahoztam a könyvet... köszönettel... - Csak tegye le... jaj, ne ide, itt minden vizes. Mindjárt beeresztem a szobába. Wölfel Jancsi türelmesen várt. Lassan kigombolta felsőkabátját, aztán megint begombolta. Illenék szólni valamit barátja és osztálytársa anyjához, de semmi sem jut eszébe. Minek is szólaljon meg, hiszen az asszony magától is rákezdi... Kocsisné lassan felegyenesedett, megtörölte pirosra főtt kezét, aztán könyökével lenyomta a szobaajtó kilincsét. - Tegye oda, a kisasztalra.