A fekete táltos [antikvár]

Részlet: Első fejezet. A fenyőtáborban. A vihar dühösen paskolta a sűrűn patakzó esővel a szálerdő hajlongó fenyőcsúcsait ; ujjnyi vastagságú fonalakban csurgott égig a víz az óriási törzseken, s a gyökerek körül egyre szélesebb patakok támadtak, amelyek, mint megannyi zuhatag, szikláról-sziklára szökkenve rohanta a mélybe, hogy odalenn a szűk völgyben beleszakadjanak a megdagadt folyóba. Éjszaka lett ; minduntalan haragos mennydörgés görgött végig a mélység fölött, de bár a villám mindig rikító fénnyel világított e közben, az eső, mint a Nyugat fia szokta mondani, oly >testesen> zuhogott, hogy öt lépésnél tovább nem igen lehetett látni. A dühöngő vihar odafent döngette a szálerdőt és a szirteket ; de hatalma nem ért le a mélybe, ahol az óriás fenők mozdulatlanul tornyosodtak az éjszakai sötétségben. De odalent sem volt nyugalom, mert a folyó vizei rohantukban úgy zúgtak és hánykolódtak a patakok között, hogy csak rendkívül éles fül hallhatta meg, hogy két lovas nyargal a folyó mentén egyedül lefelé. Látni nem lehetett őket.