A legszebb tányér [antikvár]

LUSTA SÁNDOR Kalonda tetején, hol a korondi gyermekek is úgy látják, hogy ujjukkal is elérik az eget, élt egy öregember meg egy öregasszony s egy Sándor nevíí rettenetesen lusta legényke. Nem is lett volna semmi panaszuk az öregeknek, ha a drágalátos fiuk csak egy kicsit is többet mozgott volna. De az annyira lusta volt, hogyha a legyek az orrára repültek, addig ültek ott, míg meg nem unták. Úgy, hogy sokszor úgy ellepték az arcát, mint nyáron az emberek a tengerpartot. Egymás hegyén-hátán, de ott voltak. Már semmire sem lehetett erőltetni Sándort. Egyik este az apja rosszul érezte magát, kiküldte a fiát az udvarra fáért. Hát Sándor kimenni kiment ugyan, de vissza nem jött. Hajnal felé, amikor az apja a halálát érezte, kiküldte az öregasszonyt. - Menj, Mári, szóljál annak a gyermeknek, jöjjön be, ha még látni akar élve. Ment ís az öregasszony, de hiába.