A lónak nincs árnyéka [antikvár]

1. Első alkalommal biciklin érkezett. Épp az ajtón léptem ki, és a klubház felé igyekeztem. Ekkor láttam meg: egy vékony alak kacskaringózott végig az úton, jobbra-balra kerülgette a kátyúkat. A tanyánkhoz vezető út nem volt valami jó állapotban, de apa sajnálta a pénzt arra, hogy leaszfaltoztassa. Viharok után a gödrök megteltek vízzel, és egyre nagyobbak lettek. De mi már megszoktuk, és a vendégeinket se zavarta. Előző éjjel esett, a levegő még párás volt, a fák felől nedves illatot hozott a szél. A kapu nyitva állt, mint mindig. A kutya előjött az istálló mögül, farkát csóválva, fülét hegyezve indult a látogató elé. A kapuban megállt egy pillanatra, majd előrefutott, a tócsákat ő is gondosan kikerülte. Nem ugatott, pedig máskor mindig szokott. Épp csak a látogató elé ment. Láttam, hogy a lány megáll, az udvar felé néz, s magam sem tudom miért, visszaléptem a fal árnyékába. Azt gondoltam, visz-szafordul. A kutyánk nem harapós, de akik nem ismerik, ezt nem tudhatják, és elsőre általában félni szoktak tőle. A lány nem próbálta megsimogatni. Inkább éreztem, mint hallottam, hogy beszél hozzá, a szavakat azonban nem értettem. Leszállt a nyeregből, és a biciklit maga mellett tolva jött tovább az udvar felé. A kutya mellette ugrabugrált. A lány elbizonytalanodott a kapuban. Mit csináljon? Bejöjjön? Kiáltson? Aztán észrevette a csengő zsinórját, és megrántotta. A hang