A mocsarak királya [antikvár]

Egy esztendő is hosszú idő, hát még ezer!Több mint ezer évvel megyünk hátra a mult idő világába, amelynek neve: világtörténelem.Az ország, amelyben történetünk játszik, ma egyike a világ leghatalmasabb birodalmainak; akkor, mikor történetünk kezdődik, egy zaklatott, pusztulófélben levő nemzet nyugtalan, bizonytalan hazája volt, olyan ország, amelyben, aki ma lefeküdt szabadon, nem tudta, hogy reggel nem virrad-e örökkös rabszolgaságra, nem arra kel-e föl, hogy utolsó csöpp vérét is elhullatva, végső tusája után lefeküdjék, - egy olyan ország, amelynek neve, népe veszendőben volt, s amelyen az ellenség már jóelőre osztozott.Ez volt Anglia, az angolszász nép hazája.Több mint négyszáz év mult el azóta, hogy az angolszász nemzet elfoglalta Britanniát, legyőzte a britteket, nagyobb részét leigázta, magába olvasztotta, a kisebb részt pedig, amely nem akart megválni a szabadságától, fölszorította Britannia északnyugati hegységeibe; s íme, négyszáz év után, történetünk idejében, az angolszászokat is hasonló sors fenyegette.Northumberland földjén már befészkelte magát a gyűlölt ellenség s onnan folytatta irtó háborúját a pusztuló angolszász nép ellen és egész Anglia területén egy rémkiáltás volt hallható mindenfelé: - Jönnek a dánok, jönnek a normannok!De valahányszor ez a kiáltás végigzúgott az országon, fölharsant rá a bátorító buzdítás is: - Ne féljetek, velünk van Alfréd király!És az angolszász harcosok vitézül küzdöttek királyuk oldalán hazájukért, - küzdöttek életre-halálra és - fogytak, pusztultak!Minden évben gyérült a harcos és minden évben kisebb lett a haza. Csak a dánok és normannok szaporodtak, mint a sáskák. A tengeren át, Skandináviából újabb és újabb rablóseregek jöttek át évről-évre és northumberlandi dán-normann királyság egyre terjeszkedett.Amikor Alfréd király 871-ben trónra lépett, királya lett két fejedelemségnek; hét évi kétségbeesett háborúskodás után nem volt többé fejedelem. Az utolsó csatában elvesztette seregét, országait, elvesztette mindenét s a menekülés zürzavarában maga is elveszett, senki sem gondolt rá. Neve elhangzott, elkopotts, elfelejtették az alattvalók, el az ellenség. Ki törődött volna a bukott nagysággal...?Az angolszász nép a dánok és normannok igája alatt görnyedt, de már nem fogyott, nem pusztult, mert abbahagyta a harcot.Tűrt és hallgatott.Néma csend volt mindenütt!...