A nagy indiánuskönyv (rossz állapotú) [antikvár]

Részlet: Nincs még kétszáz éve sem, hogy a mai Egyesült-Államok egész keleti része, a Missisippitől a tengerig, ott ahol most szédületes iramban zakatol, pezseg, tülekedik, kavarog az élet: csupa vadon, mocsaras, bozótos rengeteg volt; kusza tömkelegét csak itt-ott szakították meg kisebb települések, csillogó tófelületek, szelídebb völgyek. A tizennyolcadik század közepe táján, egy szép, rózsafakasztó júniusi napon, valamelyik erdő csendjét két férfi hangja riasztotta fel. Nyilván soká tévelyegtek, mert az egyik verőfényes tisztáson így csendült fel a bozótból előlépő férfi hangja: - No, végre itt már lélekzeni is lehet! Hurrá, Vadölő, idegyere, itt napot is láthatsz ! A másik menten elő is bújt az indák zöldje közül. - Ismered ezt a helyet? - kérdezte a Vadölőnek nevezett férfi. - Vagy csak a napfényt ünnepeled? - Ismerem is, meg a napot is ünnepelem, mert szeretek jóbarátot viszontlátni - felelte a másik. - Ne legyek többé a Hajrá Riki, ha nem ez a tulajdon hely az, ahol tavaly nyáron a vadászok egy hétig tanyáztak... De mondom, öcsém, ha mégúgy szeretem is a napot, nem szorultam rá, hogy megtudjam, hányat ütött az óra. Itt van például a gyomrom: ez kitűnő óra; máris megmondta nekem, hogy itt a dél. Hát csak lássunk hozzá.