A nagy nagy nap [antikvár]

SZÜNET ^ ^^EM IGAZÁN TUDTAM, HOGYAN TÖRTÉNT. DE JESSE FOS-^y ^ ter megcsókolt. Beleadtam magam a csókba; időnként egy-egy pillanatra kinyitottam a szememet; meg akartam győződni arról, hogy ez tényleg valóságos-e. Látni akartam az alagsorban felaggatott girlandokat, a lépcsőkorlát oszlopán álló mikulássüveget, és persze a fölém hajoló Jesse Fostert; keze a hajamban, barna szeme csukva. Általában az szokott lenni, amikor megtörténik valami, amire egész életedben vártál, hogy az csalódást okoz. Nem olyan, mint amilyennek álmodtad. A valóság sosem tud igazán megfelelni a fantáziának, ahol minden tökéletes, ahol az ember sosem lesz éhes, a láb sosem fáj. De ez olyan volt, amilyennek mindig is elképzeltem, sőt, annál sokkal jobb. Valahányszor arról álmodtam, hogy csókolózunk — és tizenegy éves koromtól kezdve sok-sok ilyen alkalom volt -, minden ehhez a csókhoz vezetett. A pillanat, amikor meglátott, a szavak, amiket mondott nekem, ahogy minden mintha lassított felvételben történt volna, amikor felém hajolt. A képzelgéseimben ekkor mindig elsötétült a kép, és a jövőről kezdtem álmodozni: láttam magunkat, ahogy a Stanwich gimi folyosóin sétálunk kéz a kézben, jobbról-balról tantermek, és boldogan mosolyog rám. Jesse Fostert a valóságban megcsókolni azonban olyan élmény volt, ami túlment mindenen, amiről álmodtam. Először is azért, mert fantasztikusan csókolt, sokkal jobban, mint az a négy 11