A nagyság varázsa [antikvár]

Részlet: Az egérvadász. E kellemetlen dolog egy jelesrendű bizonyítvánnyal végződött. Szombathy Máriusz, vagy röviden, amint őt barátai nevezték: Márió, a negyedik gimnáziumba járt akkor Viszokán. Abban az időben ott még a rőtszlávok uralkodtak. Az iskola is az ő nyelvüktől volt hangos. Magyar szót csak keveset lehetett hallani, azt is csendesen mondták. Ő pedig ízig-vérig magyar fiú volt. Ősei a közelben fekvő Ószombatból származtak. Atyjának azonban Viszoka közelében volt terjedelmes birtoka, és a várostól mintegy két kilométerre csinos kastélya. Márió itt született. Természetes tehát, hogy szerette ezt a vidéket, szűkebb hazáját. Otthonában minden a magyar szabadságról beszélt: őseinek képei a falon, akik közül nem egy lett a harcmezőkön a hazáért áldozattá, a régi páncélok, vértek meg fegyverek, melyeket az országunkra rontó ellenséggel szemben használtak a Szombathyak, az a sokféle emléktárgy, melyet még a régi szép időkben gyűjtöttek össze szülei a magyar föld legnevezetesebb helyeiről. Kisfiú kora óta sokat nézegette a térképet, az intéger ország képét, és sajnálkozott azon, hogy milyen kicsi a trianoni határok közé szorított szabad haza, míg mekkora az, amit az erőszak elválasztott tőle. Azon is búslakodott, hogy Viszoka túl esett a szabad határokon, és még hozzá milyen messzire. Ilyenkor mindig megrezdült lelke mélyén valami, maga sem tudta, hogy mi, mintha érzés, vagy éppen édesen biztató szó lett volna, mely azt súgta neki, hogy nem maradhat ez sokáig így, mert nem diadalmaskodhat örökre az igazságtalanság. A sors azonban egyelőre kérlelhetetlennek mutatkozott, és a rőtszlávok csak nem akartak kivonulni.