A Petőcz-fiúk [antikvár]

I. Nemes Petőcz István halászmester uram a Hal téren álló házában nyugtalanul fülel fekvőhelyén. így hallgatózik már napok óta minden reggel, hátha elérkezett a vész ideje, odatéved a Belvárosba valami nagyon távoli félrevert harang szava és sikongva parancsolja neki: - Talpra, Petőcz koma! Láss a család mentéséhez! Azért készítetted a házad udvarára a ladikot! De csend van mindenütt. Ha nagyobb volna a zajlás, a jégtáblák és jégtömbök egymáshoz ütődése-verődése ide hallatszanék, hiszen a Duna medre nem több innen száz lépésnél. Érzi, hogy nem bírja tovább ezt a néma egyedülséget, azért megszólal halkan, már amennyire ő halkan tud: -Alszol-e, Zsófi? - Dehogy! Már régen fönn vagyok. De halkan beszélj, István, föl ne verd a fiúkat, hadd aludjanak minél többet! Hátha szükségük lesz a pihentségre. Úgyis oly nyugtalanok, mint mi. Talán ők is érzik a Duna fenekedését. Vagy csak a mi nyugtalanságunk ragad át rájuk? Miért akarsz felkelni? Nem volna jobb, ha te is kipihennéd magad jó alaposan, hátha szükség lesz erőd javára mihamarább? De vajon hány óra lehet? - Nemrégiben verte el a főtemplom órája az egy fertály hatot - felelte Petőcz. - S te már fel akarsz kelni? - Fel bizony. Nyugtalan vagyok. Azt álmodtam, a vész elszakította a kötélről új haltároló dereglyénket az újpesti téli kikötőben. A víz szörnyű sodra nekivágta a parti liget fáinak. A dereglye feneke bezúzódott és elsüllyedt.