A régi iskola [antikvár]

ELŐSZÓ A román klasszikusok már a múlt század derekán írtak az iskolai nevelés fonákságairól. Ezt megelőzőleg még Erasmus, a reneszánsz nagy humanistája, aki az ágostonrendi (jeromita) szerzetesek szigorú fegyelmén nevelkedett, távolról sem vélekedett elragadtatással csuhás tanítómestereiről. Semmi se foná-kább, mint éppen az iskola elnevezés — írja; az ókori görögök aXoXy vagyis nyugalomnak, pihenésnek, üdülésnek mondották, a róm.aiak pedig „ludus"-nak, ami játékot, mulatságot jelent, és ennek ellenére semmi sem esik távolabb a gyermekkor örömeitől, mint a régi iskola. Csak Aristophanes, az ókor nagy vígjátékírója találta meg igazi nevét YpovTÍórvncov a kínok és szenvedések helye. Nálunk hosszú idon át az iskoláztatást pedepsie — büntetésnek nevezték, egy görög -igéből származó szóval, ami azt jelenti, hogy oktatni. Hazánkban kezdettől fo^a, mikor is az iskolások vesszővel a hamuba próbálgattak írni, a hatalmon lévők arra törekedtek, hogy minél kevesebb fény jusson el a nyomorgó néphez. Sötétségben tartották a tömegeket s csak annyi tudáshoz juttatták, amennyi ahhoz szükséges, hogy robotjukkal az ő bőségüket és semmittevésüket megteremtsék. Gondoljunk Creangá fálticeni iskolájának hitoktató-jelöiltjeire, unokabátyjára, Mogoroeára, Gilanra, Trás-neára és a fárcasai szegény Davidicára, aki miközben puliszkát majszolt, fejből és hibátlanul felmondta az egész ószövetséget, valamint a névmások hangsúlytalan