A remete lebukik [antikvár]

Részlet a könyvből: Csönd ült az erdőn. Egy sánta farkas loholt a fák között. Nem űzte túlságosan magát. Megállt az út szélén, hegyes orrát magasra tartotta, s beleszagolt a levegőbe. Az erdő fölött szeplőtlen égbolton úszott a nap. A farkas próbált belenézni, de nem sikerült. Halkan, fojtottan, alig hallhatóan felmordult a vén ordas. Orra alatt rezegni kezdtek az erdei pajzsika levelei. Nem az éhség csalta ki belőle a morgást, nem volt éhes. Nem is a félelem, nem is a düh késztette. Egyszerűen csak énekelt a sánta ordas, mert jól érezte magát, mint hajdan, ifjúkorában, amikor sebes futással a falka élén rohant. Hergő-morgó dunnyogással erről is mondott valamit a napnak. Az út szélén lapulva talán arra várt, hogy embert lásson. Némi túlzással azt is mondhatnók, kíváncsi volt az emberekre, mi több: mohó érdeklődés támadt benne irántuk. Aminek nem volt különösebb oka, csak nagyon-nagyon vén s nagyon-nagyon bölcs ordas volt immár...