A Rubinkő meséi [antikvár]

Részlet: A RUBIN SZIGET Volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás-tenger kellős közepén, volt egy kis sziget, amit Rubin szigetnek neveztek. Partjait rubinkövek ezreivel szórta tele naponta a tenger. Ez a sziget oly picinyke volt, mint egy mákszem, elfér egy gombostű fejében, elrejtheted a tenyeredben. Mégis, ezernyi állatot és növényt hord a hátán, belefér a Föld és az Ég, de még az Idő roppant nagy zsákja is belefér. A közeledő hajós már messziről felismerhette, vörös fényben szikrázó, csodás partjáról, no meg, égigérő rubinkastélyáról, mely ősidők óta a sziget közepén magasodott. Ebben a gyönyörű kastélyban lakott, feleségével, és két szép gyermekével a Rubin király, nagyobbacska fiával és kicsi leánykájával. Ám a király boldogsága nem tartott sokáig, korán megözvegyült, gyermekei pedig, nem sokkal később, hirtelen eltűntek, a kastélyból, nyomuk veszett, mintha csak a föld nyelte volna el őket. A Rubin király nem tudta, hová legyen fájdalmában, és a bánatba egészen beleőszült. Attól fogva - csak, hogy múlassa az időt - gyakorta lebotorkált a kincseskamrájába. Ám nem azért, hogy számba vegye temérdek kincsét, hanem azért, mert esténként csodálatos meséket látott egy rubinkőben. Kastélya kincstára roskadozott bár a sok drágakőtől, a királyt csak ez a különleges rubinkő érdekelte, ami egy napon, rejtélyes módon, mesélni kezdett, és amit elmesélt, azt színes képekben meg is mutatta. A király nem tudta, merre induljon, merre keresse a gyermekeit, ám a mesék segítettek neki abban, hogy a keresésükre induljon. Ezeket a meséket most én is elmondom neked, úgy, ahogy a király látta és hallotta őket: