A tudás könyvei I. [antikvár]

Részlet: A VÉG KEZDETE Krisztián csendesen bámult ki az alagsori fizikaterem rácsos ablakán. Gondolatai messze jártak, s csak olykor-olykor szűrődtek be agyába a tanárnő szavai: erőkar forgatónyomaték. Szeretett volna figyelni, de ma valahogy képtelen volt koncentrálni. Odakintről hol az udvaron játszó alsós gyerekek zsivaja hallatszott be, hol az autóbusz ajtajainak tompa csapódása és az a jellegzetes szuszogó hang, amellyel a busz erőt gyűjt, hogy a következő megállóig továbbguruljon. Az motoszkált a fejében, ami elé ma nézett: délután meg kell mondania a szüleinek, hogy ez a biológiadolgozata sem sikerült. Tudta, mi vár rá: először szülei csodálkozó, értetlenkedő tekintete (Hogy a mi fiunk rossz tanuló lett, az lehetetlen!), aztán a mérgelődés (Az agyamra megy, hogy nem vagy képes tanulni, mikor más dolgod sincs!), végül a büntetés (Egy hétig nem szá-mítógépezhetsz, és a zsebpénzedet is megvonom). Krisztiánt zavarta a tudat, hogy megint meg fogják büntetni, mégis inkább azon törte a fejét, mi lehet az oka annak, hogy nem boldogul a tantárgyakkal. Az idén nem tanult jól, és már nem szerette sem a matematikát, sem a fizikát, kémiát, de még a földrajzot sem. Pedig eddig ezek voltak a kedvenc tárgyai. Igaz - tette hozzá gondolatban - mostanában ez az új fizikatanárnő is kezdett az agyára menni. „Púpka", ahogy az osztály titokban elnevezte szorosan a fejére csavart kontya miatt, csak félévtől tanított az iskolában, de a gyerekek hamar kiismerték. Nagyon szigorú volt, és a fizikán kívül semmi nem érdekelte.