A vérjelölt [antikvár]

ELŐSZÓ EREIMBEN ŐSEIM SZELLEME lángol Huszonnégy órája húztam ki az Excaliburt a sziklából. Most megfizetem az árát. Az ősi penge összetört engem. Összetörte azt, aki voltam. Aki lehettem volna. Aki soha többé nem leszek. Saját magam szilánkjai lettem. Briana Matthews, akinek ott volt a kezében az Excalibur, immár darabokra tört - és valami új jött létre belőle. Valami új. Valami hatalmas. William ezt mondta rólam. Tegnap este, amikor a magasba emeltem az Excaliburt, a két szellem: Vera, az ősanyám, és maga Artúr Pendragon, úgy dübörgött bennem, mint két dob. Bár évszázadok választották el őket egymástól, mindketten mágiához folyamodtak, hogy hatalmukat a vérvonalukhoz és hozzám kössék. Vera az őseihez imádkozott ezért. Artúr pedig a lovagjai számára létrehozott varázslattal érte el ugyanazt. Amikor a csata véget ért, és végre ágyba zuhanhattam, azt hittem, mindkét ősöm eltűnik. Hogy visszatérnek oda, ahol a szellemek laknak, amikor már nem médium leszármazottjuk testét birtokolják. Artúr el is hallgatott. Es úgy tűnt, Vera is búcsúzik: - Leányom, meg kell fizetned azért, hogy legenda vagy. De ne félj, nem vagy egyedül! Csakhogy amit mondott, az nem személyes búcsú volt, hanem ősi üdvözlés. Most, a hajnali órákban csak fekszem a Mondaszülöttek történelmi otthonában, amit Páholynak hívunk. De nem pihenek. Az ébrenlét fáj. Ledobtam a takarót az ágyróL a bőröm és a lel-