A világpusztitó [antikvár]

Budán, az Attila-utcában lakott Daczó Péter, egy derék mülakatos, aki arról volt nevezetes, hogy mindenféle agyafúrt találmányon törte a fejét. Egy kicsit talán azért, mert székely-vér folyt az ereiben s ez a faj hires arról, hogy nem pihenteti az eszét, leginkább azonban azért, mert a családja mind, egytől-egyig feltalált valamit. És Péterben sem szundikált a családi hagyomány. Ha már egyebet nem, legalább azt akarta kifundálni, hogyan lehetne egy önmagától működő bölcsőt késziteni az ő édes kis leánya számára, kit a világon mindennél jobban szeretett. Pedig imádta a feleségét is, aki maga volt a megtestesült jóság és mikor Rózsi asszony vasárnapon vele sétált, de ugy, hogy a kislányuk is közöttük volt, Daczó Péter merészen azt hirdette, hogy ő a legboldogabb ember ezen a világon s nem cserélne a kinai császárral sem. Mert akinek ilyen felesége, meg ilyen leánya van, az ne kivánjon a sorstól egyebet. Körülbelül hét esztendeje, hogy először jött a fővárosba, ahol nem akadt egyetlen ismerőse sem. Árva fiu volt, összes rokonsága egy hóbortos nagybácsi, akit soha sem látott életében, de annál többször hallotta róla, hogy kötni való bolond. Ezt annyiszor ismételték előtte, hogy végül már nem kételkedett benne, bár különben olyan volt a természete, hogy mindig a legjobbat tételezte fel embertársairól.