A virággal forgó házikó [antikvár]

A virággal forgó házikó Ugyszer volt, hol nem volt, volt egyszer valahol, a szelíd hegyek és a szürkén, gőgösen égbe nyúló panelok lábainál, a sok-sok magas tetejű ház között, valamelyik girbegurba kis sétányon egy virággal forgó házikó. Semmiben sem különbözött a többi háztól, hacsak abban nem, hogy túlságosan nagyok voltak az ablakai. Ráadásul az egyik keletre, a másik délre, a harmadik nyugatra, a negyedik meg északra nézett. A házikó kertjében gyümölcsfák lombja sustorgott, és sűrű cserjék indái kapaszkodtak egymásba. Felettük madarak trilláztak, énekeltek hajnaltól késő estig, és fényes pitypangok meg tarka virágok nyíltak alattuk édes boldogságban. A virágok beborítottak mindent, sőt felkúsztak az ablakokra is. Mókáztak, játszadoztak rajtuk. Egyszer összecsukták szirmaikat, máskor kinyitották megint, de mindig csak ott, ahová éppen a Nap sütött. Vagyis reggel a keleti, ebédkor a déli, délután a nyugati ablakban nyílt ki egymás után a sok szép virág. Este, amikor eltűnt a Nap, akkor az északra néző ablak tükrében a csillagos ég jelent meg, és a Hold kedves képe látszott. Reggel kezdődött a dolog elölről. Igazából a Nap járta körbe-körbe a házikót, mégis úgy tűnt, mintha maga a házikó forogna virággal. Ebben a virággal forgó házikóban Masilill néni lakott. A környék lakói tisztelték és szerették nagyon, mert mindenkihez volt egy jó