Ábel az országban [antikvár]

Részlet a könyvből:Elbeszélésemet a minap azzal végeztem volt, hogy a hargitai pásztorságot letettem s hazajöttem az apai házhoz Csicsóba. Repdeső szárnyaim azonban fenn a rengetegben úgy megkóstolták a szabadságot, hogy immár nem szenvedhettem a családi fészket. Meg is mondtam apámnak, hogy Bolhával együtt városba kívánkozom menni. Apám erre nem szólott semmit, hanem szekeret fogadott s azzal másnap elpályázott a Hargitára, hogy a felszerelésemet hazaszállítsa. Amikor estefelé megérkezett, én éppen az édesanyám sirjánál voltam s onnét csak alkonyatkor kerültem elé. -Hol van az erdei egyetmás? - kérdeztem tőle. -Bétettem a csűrbe - felelte apám. Bémentünk együtt, hogy számbavegyük a felszerelést, de én mingyárt megszeppenve állottam meg, mert az asztalt s a széket s még a tábori ágyat is hazahozta, apám, ámbár azok a bank tulajdonát képezték. -Hát a házat nem hozá el? - kérdeztem. -Az ott maradt szegény. -Hagyja el, ne sajnálja - mondtam, - adnak neki enni eleget a szelek s a felhők megitassák. -Azért vettem le az ablakait is - szólott apám. Gondoltam, nem folytatom, mert még egyebek is ki találnak derülni. Inkább felemeltem az uras sárga széket s vizsgálni kezdtem tüzetesen. Aztán így tettem az asztallal s a tábori ággyal is. Édesapám félrebillent fejjel nézett s csak a végin kérdezte meg: -No, mi a látlelet? -Az, hogy a bank neve egyiken sincs rajta. Apámnak váltott egyet az esze: -Az bajosan is lehetne rajta, amikor nem a banké.