Ábel az országban [antikvár]

Részlet: Elbeszélésemet a minap azzal végeztem volt, hogy a hargitai pásztorságot letettem s hazajöttem az apai házhoz Csicsóba. Repdeső szárnyaim azonban fenn a rengetegben úgy megkóstolták a szabadságot, hogy immár nem szenvedhettem a családi fészket. Meg is mondtam apámnak, hogy Bolhával együtt városba kivánkozom menni. Apám erre nem szólott semmit, hanem szekeret fogadott s azzal másnap elpályázott a Hargitára, hogy a felszerelésemet hazaszállítsa. Amikor estefelé megérkezett, én éppen az édesanyám sirjánál voltam s onnét csak alkonyatkor kerültem elé. - Hol van az erdei egyetmás? - kérdeztem tőle. - Bétettem a csűrbe - felelte apám. Bémentünk együtt, hogy számbavegyük a felszerelést, de én mingyárt megszeppenve állottam meg, mert az asztalt s a széket s még a tábori ágyat is hazahozta apám, ámbár azok a bank tulajdonát képezték. - Hát a házat nem hozná el? - kérdeztem. - Az ott maradt szegény. - Hagyja el, ne sajnálja - mondtam, - adnak neki enni eleget a szelek s a felhők megitassák. - Azért vettem le az ablakait is - szólott apám. Gondoltam, nem folytatom, mert még egyebek is ki találnak derülni. Inkább felemeltem az uras sárga széket s vizsgálni kezdtem tüzetesen. Aztán így tettem az asztallal s a tábori ággyal is. Édesapám félrebillent fejjel nézett s csak a végin kérdezte meg: - No, mi a látlelet? - Az, hogy a bank neve egyiken sincs rajta. Apámnak váltott egyet az esze: - Az bajosan is lehetne rajta, amikor nem a banké."