Ami utánad maradt [antikvár]

ASHLEY WOODFOLK Amikor a templomhoz érünk, a bátyád egyenesen a koporsóhoz megy, és megcsókolja a fedelét, de én képtelen vagyok felmenni oda. A második padsor felé indulok, és leülök a végére. A telefonomba meredek, a képeid diavetítésébe, és próbálok minden mást figyelmen kívül hagyni a világból. Most először hálásnak érzem magam azért a rengeteg szelfiért, amit csináltál, és gyötör a bűntudat, amiért önteltnek hittelek miattuk. Ha nem lenne száz ilyen kis négyzetem rólad a telefonomban, nem biztos, hogy kapnék levegőt. Egy idő után, amikor mégis felnézek, más négyzeteket látok, a templomablakokon átszűrődő fény tünékeny játékát. A családoddal ülök itt. Anyukád rózsafüzért szorongat a kezében, és hangtalanul szipog. Apukád maga elé bámul, mintha nem is nézne igazán semmit. Dante leül mellém, miután megcsókolja a koporsót; érzem, hogy zokog, reszket a válla. Egy részem szívesen elhúzódna mellőle, de képtelen vagyok megmozdulni. Az én családom pár sorral hátrébb ül. Anyukám kifogástalanul néz ki, de kék szeme szomorú, apu pedig végig lehajtja a fejét, mintha képtelen lenne felpillantani egy olyan világra, amelyben te már nem vagy benne. A szőke fejek mellől kitűnik Willow fekete bob-frizurája; imádnád a haját, ebben biztos vagyok. A téli szünetben kiszőkítette a hajvégeit, és rózsaszínre színezte be. Olyan, mint valami K-pop-sztár, kivéve, hogy duzzadt és vörös mindkét szeme. Mikor tegnap hazarepült az egyetemről, bebújt mellém az ágyba, és addig simogatta a hátam, míg el nem aludtam. Willow észreveszi, hogy őt nézem, és kimászik a padsorból. Tudod, hogy jobb napokon sem igazán csípjük egymást a nővéremmel, de ezzel az új hajjal, ami olyan határozott és rózsaszín, ellentétben az én mindig lelapuló, vékony szálú borzalmammal a fejemen, akár idegenek is lehetnénk. Én vagyok az előtte állapot