Amiről az erdő mesél [antikvár]

Részlet a műből: "Hol vannak a testvéreim? - kérdezte váratlanul a fiatal nyúl. A sűrűségben ült anyja mellett és vad páfrányok legyezői borultak rá. Pici volt. Maroknyi erdei föld ilyen kicsi és igénytelen. Gyapjúcsomóhoz is hasonlított, de finomabb, puhább volt a bolyhos, drága pihéknél. Lehelletszerű, apró jószág! Szürkéllett, mint a köd. Tulajdonképpen lénytelen és színtelen volt, mégis csodálatos, mint az érkező hajnal első halovány, sápadt fénye. Lágy csillag fehérlett homlokán, a gyerekkor ártatlan, édes jele. - Hol vannak a testvéreim? - kérdezte mégegyszer. Most gondolt rájuk. Miért éppen most, nem tudta, nem is tűnődött ezen. Gondolkozott, mert megszokta, hogy gondolkozzon, kérdezett, mert megszokta, hogy kérdezzen. Anyja hallgatott. A testes, nagy nyúl összekuporodott, tagjai egyetlen gömbölyű tömegbe forrtak. Fekete csík futott végig hátán, földbarna, puha szőrén és pici, fekete vonalak játszadoztak füle hajlásán. Hatalmas, fehér bajusza szüntelenül remegett. Valószínűtlennek látszott, hogy a pici fiú egyszer majd olyan nagy és erős lesz, mint anyja."