Andersen avagy a mesék meséje [antikvár]

Részlet a könyvből: Aznap éjjel félelemetes hóvihar tombolt. Visítva, vijjogva őrjöngött a szél az apró házak között, s magával sodort mindent, ami csak az útjába került. Örvényt kavart a keskeny utcák porhavából, fehér vattával tapasztotta be kívülről az ablakokat, megrázta a háztetőket, amelyek fel-felnyögtek a szélrohamok alatt. Elvágtatott a tengerhez, megcsapkodta sós vízzel a halászok szegényes viskóit, körülzúgta a part menti fogadó vöröstéglás épületét. Táncba vitte a lehorgonyzott hajókat, amelyek könnyű játékszerekként hánykolódtak a magas hullámokon. Azután berontott a parkba. A fák tar üstökébe kapaszkodott, s annak, amelyik nem hajolt földig szilaj kedve előtt, megrecsegtette dermedt tagjait, fülébe sziszegve harciasan: "Úgy! Úgy! Úgyis megadod magad!" A fiatal facsemeték büszkén állták a szél vad rohamait, az ő derekuk könnyen hajlott még, s ha rájuk tiport is a gonosz erő, eltaposni mégsem tudta őket. Nekitámadt hát a szél az öregebb fáknak. Igaz, azok sokat tapasztaltak már; tudták, hogy mikor érdemes dacolni, és mikor helyesebb bölcsen meghajolni, ám vastag és kemény volt a derekuk. "Reccs!" - mondták, és nem is szóltak többet, csak eldóltek némán. felhők elsiratták, és díszbe öltöztették őket: fehér halotti leplet szitáltak rájuk. A vén fák méltóbb búcsúztatást nem is remléhettek volna maguknak.